Márai Sándor, iskolánk névadója, a 20. századi magyar irodalom egyik legfontosabb alakja. Kassa legnagyobb írója, költője, újságírója. 

Különös életútjában benne van az egész 20. század: volt kassai polgár, újságíró Európa nagyvárosaiban, utazó és ünnepelt budapesti író. Zsidó feleség férje, aki a holokauszt alatt bújkálni kényszerült, kommunisták által kirekesztett művész és végül emigráns, aki sohasem találta meg újra az otthonát.

1900. április 11-én született Kassán, a polgári Grosschmid családban. Már fiatalkorában írói álneveket használt – a családi szájhagyomány szerint azért, hogy irodalmi ambícióival ne hozzon szégyent a családjára.

14 évesen elszökött otthonról, ezért szülei a Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumba küldték. A katonás rendet viszont nem tűrte, így egy év múlva újból hazakerült. Ezután Kassán és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban tanult.

1923-ban feleségül vette Matzner Lolát, aki élete végéig támasza volt. Lola zsidó származású volt, így a német bevonulás után vidéken bújkáltak.

A legenda úgy tartja, hogy a híres Gundel-palacsintát először Lola utasításai szerint készítették egy, a Gundelben megrendezett összejövetelre. Ezután több évig Márai-palacsintaként szerepelt az étlapon, 1949 után viszont Márai nemkívánatos személy lett, a desszertet pedig átkeresztelték Gundel-palacsintára.

10 évnyi németországi és párizsi tartózkodás után Máraiék 1928-ban Budapestre költöztek. Ekkor kezdődött Márai legtermékenyebb időszaka: megszületett az Egy polgár vallomásai, a Zendülők, a Szindbád hazamegy, 1942-ben pedig A gyertyák csonkig égnek és a Füveskönyv. Igazi sztáríró volt: ő kalauzolta Thomas Mannt budapesti látogatása során, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a Magyar Rádióban és rendszeresen publikált a Nyugatban. 1940-ben bemutatták a Kaland című darabját.

A szovjet csapatok bevonulása után Márai úgy érezte, a fojtó légkörben nem fog tudni tovább dolgozni. Az ország a szeme láttára vesztette el a függetlenségét, a zsidókkal szemben elkövetett atrocitásokat és a háború szörnyűségeit is nehezen tudta feldolgozni. Tanúja volt annak, ahogy az identitását képező polgári világ végérvényesen összeomlik. Három évig fontolgatta az emigrációt, míg végül 1948-ban kivándorolt Lolával és nevelt fiukkal, Jánoskával.

Először Svájcba, majd Olaszországba költöztek, de Márai mindenhol magányosnak és kirekesztettnek érezte magát. Ebben a lelkiállapotban írta meg a magyar irodalom egyik legerősebb versét, a Halotti beszédet:

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt…

Az 1956-os forradalmat kitörő örömmel fogadta, és borzasztó csalódásként élte meg a leverését. Sohasem bocsátotta meg a nyugati nagyhatalmaknak, hogy nem védték meg a magyarok érdekeit. Újabb vers született: a Mennyből az angyal.

Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

1952-ben Olaszországból New Yorkba vándoroltak. 15 évig maradtak, ezután újból jött egy olaszországi kitérő, majd 1980-ban végleg letelepedtek Amerikában, San Diegóban. Márai saját kezével vetett véget életének, testvére és fogadott fia halálát követően.